Hát... Most az van, hogy Trónok harca-t olvasok minden más helyett, úgy döntöttem, hogy ez most kell nekem, minden más menjen a fenébe, és késsssz. :)
Jó, azért persze takarítok is, meg ilyenek, de na.
Ja, és csontsűrűség vizsgálat, meg APEH.
Szeretem a vakációt! :D
A Balaton a legszebb arcát mutatta nekünk.
Együtt voltunk, csak úgy üldögéltünk kinn a parton, a fűzfa alatt, meg néztük a hegyről a gyönyörű tájat, bográcsoztunk, amikor esett, akkor activityztünk, jó volt.
Épp a teraszon álltunk, és bámultuk a tavat, amikor az a meteordarab felrobbant. Azt gondoltuk, egy besült tűzijáték-petárda, bár Eszter mindjárt meteort kiáltott.
És most itthon, még egy hetem van, hogy bepótoljak mindent, amit a nyáron elhanyagoltam (pl. angol tanulás).
A drámatábor eszelős volt, klafa, frenetikus. Szamoskér, az Szamoskér, hiába.
A csűrben az idén is színház született. A tulajdonképpen rögzített improvizációk többsége mögött a gyerekek véleménye, agyalása, filozofikus elmélkedése tapintható, és a humoruk is érett már, csúcs! Utoljára akkor nevettem ennyit, amikor valamikor a múlt évezredben Ústi nad Labemben a kórustársakkal (csupa csaj) bugyborékolva végigröhögtünk egy egész turnét. Jó, de akkor kb.21 éves voltam. Úgyhogy most jobban esett még annál is. :D
Persze, mindig van valami, ami kicsit bekavar, de ezt a hetet semmi sem tudta elrontani, nemhogy holmi művésznős affektálás. Ráadásul kisgyerekkel voltam, mint mindig, nagyokat aludtunk, meg ettünk, szóval minden összeállt.
És most holnaptól: Balcsi a családdal, ott lesz mindenki, óóóóóó, ez a nyár, egyszerűen csodaszép! :)
De ez normális, hogy amikor egy ilyen mondatot kimondok/leírok, akkor rögtön belémnyilall, hogy jaaaaj, csak nehogy elromoljon?
Nnnna, kedveskéim, holnaptól elhúztam DT=drámatáborba a pulyákkal. Igaz, hogy szakadni fog egész héten az eső, de ez minket egy picikét sem zavar, elvonulunk abba a nagy beregi csűrbe és színházasdit játszunk éjjel-nappal.
Lesz hírlap-színház és megzenésítés, lesz tréning és nagy beszélgetések, jó lesz.
Jön kisgyerek is, minden évben velem tart, jó lesz. :)
Ez, ami most körülvesz engem, a nyári vakációnak egy olyan csimborasszója, hogy áááááá.
A lélektanban pedig életciklus válságnak nevezik. :D
Az történt ugyanis, hogy a kisgyerek nyáron is maradt a gyakornoki helyén dolgozni = Budapesten héderezik, nagygyereknek meg már alapból ott van az élőhelye, én meg itt a nagy büdös nyárban, szabad élet, szabad madár, ... már éppen csak repülni nem tudok (sajnos).
Hát, kérem, minden igaz abból, amit a szakirodalom ír, meg Ica néni jótanácsként egyszer a konditerem előtt ácsorogva az esőben mondott: meg kell tanulni újra élni a hétköznapokkal, meg kell találni magunkat ebben a nagy szülői tennivalók nélkül maradt üres hóbelevancban.
Na jó, ma reggel pl. még majdnem egyszerre mondtuk: vajon elázott abban a szörnyű viharban?:D Még megpróbálunk felesleges aggodalmainkkal benne maradni abban a régiben, mert kb. 25 éve azt éljük.
Be kell azonban vallanom: mindennek rendelt ideje van - most a nyugszinak jött el az ideje. (kopp-kopp-kopp alulról, fán)
És pl. most főztem egy isssteni gyümölcslevest rengeteg barackkal, és köszönjük szépen, jól.
Hááát, itt vagyok, nem tűntem el, csak na.
Volt:
- még egy színjátszó fesztivál
- vizsgaelőadás
- óriási hajtás a suliban
- epeműtét
- tanévzárás
- táboroztatás
- stb.
És most - épp mostantól, végre, szabadság!
Kisgyerek dolgozni fog egész nyáron, hiányozni fog, nagygyerekről nem is beszélve, olyan, de olyan furcsa ez. :( Biztosan bele lehet szokni, csak még nehéz.
Most jól vagyok, nem cigizek, helyre jöttem a műtét után, lebarnultam a balatoni táborban, és ma a saját hülyeségem folytán kb. (tényleg!) 30 kilométert bicikliztem. Úgyhogy tuti, hogy már gyógyultnak minősíthetem magamat.
Jelenleg - a Főnixszel egyetemben - új projekten dolgozom: Hogyan lassíthatnánk le az életműködésünket címmel.
Az milyen, hogy hétfőn majdnem hazaküldtem a próbáról a csoportot, mert lazák voltak, mint a rigalánc, azután pedig csütörtökön, a megyei döntőn színaranyat nyertünk, és olyanokat mondott nekünk Kaposi és Pinczés, hogy ááááá, nem is lehet leírni?! :D :D
Az utolsó jelenetben az első takarásban most újra megéreztem, milyen érzés az eufória, ezt csak az ilyen kemény, szinte lehetetlen erőfeszítések után lehet megtapasztalni, és ha gyerekek a társaid a munkában, akkor az élmény megkétszereződik.
Szép volt.
És azt mondták, hogy a nap csúcspontja voltunk, meg, hogy ki végezte ezt a jó kis dramaturgiai munkát, meg hogy a szöveges és a hang nélküli szürreális elemek egyensúlya, meg hogy na így válik a keretes szerkesztés a darab előnyére, meg hogy a gyerekek játékában kis finomságok, és őszinte, meg ... nem is értem.
Ájem......
Országos Színjáték Tanulmányi Verseny Budapest: áááááááááááááááááááááááá!
Három szép deli fiam
három kategóriában
három ELSŐ helyezést szerzett!
:D
A siker is sokk, de mekkora megrázkódtatás! Nem tudok ezen túllépni, még most sem hiszem, nagyon büszke vagyok. Micsoda nap volt! :D
Ájem főnix.
Ééés ma végigrendelkeztük. :D És látám, hogy jó. Úgyhogy újraindítás, nem elég, hogy hétvégén ODE volt és premierbuli hajnalig és vasárnap még bemutatkozó műsor a csirkéknek, nem elég, hogy tegnap népdalverseny, ahová 26 pulyát készítettem föl, nem elég, hogy közben gyakorolunk a péntek-szombati országos színjáték tanulmányi versenyre, most nekieresztettem a dolgot a Bradley-vel is ezerrel. Ha már ennyit agyaltam rajta, most hagyjam veszni? A gyerekek is kezdik élvezni, teljesen őrültek vagyunk, hogy lehet ezt befejezni csütörtökre?!
(Most ez nem panaszkodás, inkább dicsekvés, bevallom:))
Nagygyerek meg Londonban, az új cége oda viszi őket tréningezni. Nem gyenge.
Kicsike meg rácuppant a fittegésre, néptáncol, meg zumbázik (vagy mi), dolgozik és mellesleg tanul, ez egy teljesen őrült család.
Ja, az angolleckémet ma (mi tagadás) az egyik tanítványommal írattam. Júúúj.
Máskor is megengedem neki, hibátlan volt.
Olyan, de olyan, de olyan nagyon, ááááááá! Klassz lett a nagyokkal az új darab, alig várom a szombatot, amikor megmutatják a gyerekek, tele van a szívem most ezzel.
Így megy ez: egy jó, egy nehéz; a kicsikkel most vért izzadok, még mindig nem tudom, lesz-e belőle darab a fesztiválra. Ha nem, hát nem. (Ja, peeersze, leírni milyen könnyű.)
És akkor csakazértis!
Most eszembe jutott, hogy egyszer pont ebben a naplóban írtam, hogy a gyerekszínjátszóknál a tanár fejében dől el, ha akarja (nnnagyon akarja, íííííígy, rrrrettenetesen!), akkor lehet.
Úgyhogy....
Hát így megy ez. :D
Az ember még csak pesszimista sem lehet, úgy istenigazából.
A mai nap krónikája:
Reggel éhgyomorra ultrahang és röntgen.
Aztán beestem az iskolába, és jó sokat tanítottam.
Délutánra elment a hangom (ijesztő, sose szokott).
Hazabattyogtam, szigorúan olyan utakon, ahová még bepislogott a nap.
Itthon angolt tanultam (I' ready.). Felkucorodtam a kanapéra, kispléd, csönd, nyugalom.
Rég nem volt ilyen jó napom, mostanában tiszta idegbaj.
A tegnap pl. egy horror volt, nagyon elfáradtam, jó lenne egy kicsit élni, mint más.
Már majdnem befejeztem a darabot! :)
Annyit, de annyit agyaltam rajta, de most végre már ott tartok, hogy csak egyetlen jelenet hiányzik (a közepéből), és yeeeee!
Persze a bizonytalanság bennem ugyanakkora, vagy még nagyobb, de "csak akkor születtek nagy dolgok, ...." és én most bátorkodok újra.
És hétvégén együtt voltunk, palacsintát sütöttünk és filmet néztünk, és pihentünk, jaj, de jó volt.
Ja, még nem is mondtam: ANGOLUL TANULOK! :D
Ez olyan bakancslistás dolog, már kb. 15 éve ígérgetem magamnak, és most... A múlt héten volt az első óra, és nagyon élveztem - volna, ha nem rémes, rikoltozó tyúkok lennének a csoporttársaim. Felnőtt, anyányi, értelmiségi ... nők, akik végigrinyálják, kacarásszák, értetlenkedik az egész órát. Az egyik pl. végig azt nyomatékosította szegény tanárnőben és bennünk, hogy ő ezt sssoha nem fogja megtanulni, a másik folyton felvisított a röhögéstől, szóval vérszívás.
Reménykedem, hátha lemorzsolódnak.
Mondjuk, az tuti, hogy én most eltántoríthatatlan vagyok, akkor is angolozni fogok, ha kifordítják a feneküket, persze megpróbálom asszertív módszerekkel megteremteni legalább a rend látszatát, vagy valami.
Ez a nap egy szívás a vasárnap, a ragyogó napsütés, a családi ebéd és a tegnapi győzelmek ellenére is.
Nincs más hátra: várom a holnapot.
Közben azért írok egy kis Bradley-t, mert muszáj.
Itt vagyok, még élek, csak tenger dolgom akadt mostanában. Meg hát ... kit érdekel, hogy mit kotlózom a zakkant osztályomat, meg mit kattogok az új darab írásával, meg hogy a nagygyerek felhívott egy szombaton, hogy itt áll a saját lakása közepén (na azért ez yeeeeeeeeeeeeeee), meg hogy blablablablabla.
Valahogy úgy éreztem, hogy ez valószínűleg már nem nagyon érdekel senkit, meg uncsi, és egyáltalán.
De most azt gondolom, hogy leírkálom magamnak is, mert hadd olvassam majd egykoron, úgyhogy anyesszhírek újraindítás.
Ma pl. nemigen unatkoztam, csak így címszavakban:
1. agyrázkódás gyanújával sürgősségire került pulya
2. kommunikáció a vétkes szüléjével (szegény)
3. kommunikáció a sértett rémült, 2 méter 10 centis apjával
4. kommunikáció az igazgatóval
5. drámaóra közben angol nyelvtanfolyam tájékoztatójára rohanás
6. zsűritagok telefonon való hajkurászása a jövő heti országos verseny ügyében
7. farsangi próba a zizis 6.b-vel (Címe: Predikatív szerkezet)
8. brokkolileves gyártás vacsorára, közben telefon szülőkkel, kollégákkal - nem futott ki
9. szombati verseny ügyében szervezés facebook használatával
10. kommunikáció férjjel (csökkentett üzemmódban)
... messze még a hajnal.
Azért mégis. Ne hagyjuk annyiban. Próbáljam meg? Hátha. Óóó, már annyiszor segített. És mindig megbántam, ha nem. Pláne, amit... Persze a múltkor is. Az meg jó volt, mi?
Szóval... eloldalgott a szép karácsony, hagyott még maga után egy kis fenyőillatot, meg gyertyafényt, kicsi szorítást itt a bal oldalon, néma, havas országutat, de elment, és passz.
Én szeretem. Kezdődik a mézeskaláccsal, onnantól megállíthatatlanul beletorkollik a karácsonyfa díszítésbe, csúcspontja a társasjáték, meg a tojáslikőr, és persze a pótolhatatlan krumplisaláta (jövőre becsszóra házi majonézzel).
És most nekiültem darabot írni egy ifjúsági regényből, 3 jelenet kész. Pont olyan bizonytalan vagyok, mint mindig, Istenem, az írás, az muszáj, hogy ilyen magányos dolog legyen?
Ha szívesen elolvasná valaki, az nagyon kedves dolog lenne, óóóóóó...
Na, itt vagyok.
Még lélegezni sincs, alig élek, nagggyon fffontos és nééélkülözhetetlen vagyok, nélkülem leállna a suli (terrmészetesen mind a kettő), brrrrrrr.
Igazából nem is értem, valahogy nem jutottam el idáig mostanság. Na de majd mostantól. Tényleg. Becsszó.
Szünetelek.
Egyébként pedig még lendületben voltam, most mi a fenének kellett ezt megtörni?!:) De most komolyan: most kezdtünk a gyerekekkel belelendülni a mókába, és akkor most szünet. Na nem mintha nem lenne jó bepótolni az elmaradt itthoni dolgokat, az iskolai adminisztrációt, végre elkezdeni egy jó könyvet,és befejezni a régit, bicajozni a novemberi fényben, úgyhogy én csak hallgassak.
Tegnap itt volt az egész család, meggyújtottuk a mécseseinket a halottaink sírjánál, jót dumáltunk, ettünk, megnevettettük a nagyikat, körülültük a szétnyitott asztalt, felfaltunk regimentnyi sütit, jó volt. Olyan, de olyan klassz pl. együtt reggelizni a lányokkal, vagy filmet nézni, közben pattogatott kukoricát falni a puha takaró alatt lapulva, hogy áá!:) Jóvanna, egy kicsit nosztalgiázni is lehet, nem?
És most, hogy mindenki elutazott, itt van nekünk a nagy csönd, már-már bő ránk a lakás (legalább az lötyögjön rajtunk), és mi megtanuljuk értékelni a csöndjeinket is. Jó az is, de tényleg.
(Namostaztán már TÉNYLEG főnix. És nem divatból.)
Neszmélyi-ízű.:)
Mostanában az van, hogy jólesik a munka, műsort készítek a kicsi színjátszókkal az ünnepre (szép lesz, Hobó zenére készült), és a lényeglényeg: jippiéóóóóóó, nagygyerekék fészket raknaaaaaak!
Kicsike meg itthon van, úgyhogy szép őszünk van. Az ablakból most egy rőtvörös tölgyfára látok, körülötte egy sárgászöld lombú hárs meg egy fűz páváskodik - gyönyörűség.
És büszkén állíthatom, hogy hétfőnként úszni járok, és egyéb fronton is indítom a főnixelést (mostanában úgyis ez a divat).
Szeretek anyessz lenni, na.
Mézespálinka.
(Jaaaj, de senki ne próbáljon pálinkával gargarizálni, én a múltkor kipróbáltam, böááááááá!)
Ha beszélek, vagy (ne adj' Isten) nyelek, az most olyan érzés, mintha egy hajkefét (tudjátok, amelyiknek fémből vannak a tüskéi) aktiválnék a torkomban. De azért tartottam ma néhány ének és két nyelvtanórát, érdekes, tanítás közben kevésbé fáj.
És megjelent a falutörténet könyv, amelyet tavaly nyáron olvasószerkesztettem!!!!!! Úgy örülök! Most nekiülök, és végestelen végigolvasom még egyszer.:D Immár ötödször, áááááá. Egy kicsit büszke vagyok, mert az én írásom is benne van, meg édesapámról is írtam egy nekrológot, és egyáltalán. Ez a gyerekkorom, meg a gyökereim. Hm.
És hársfateát fogok főzni (by kisgyerek), meg méz, meg minden, de az is lehet, hogy hatékonyabb lenne egy kis pálesszel gargarizálni, nem?
